Partnerség

Kovács István Vilmos – Varga Márta

Vitaindító a „Partnerség” szekció munkájához


A naturális mutatóktól a színes burokig

„Egyedül nem megy”

A változás folyamatos a szakmában, és az élet minden területén. A változás alkalmazkodást kíván, egyszerűbben: tanulást. De vajon helyesen észleljük és értelmezzük a változásokat?

Van-e mindehhez elég kapaszkodónk? Bizonytalan helyzetünkben gyakran választunk magányos túlélési stratégiákat, vagy társulunk a hozzánk leginkább hasonlókhoz. Pedig a partnerség a legtöbb hozadékot a különböző hátterű, érdeklődésű és tudású emberek együttműködésének eredményeként hozhatja. De szoktuk-e vállalni az ezzel járó nehézségeket? A pedagógus olyan diák-közösségeket vezet, amelyekben a sokszínűség kedvező adottság, felszámolására mégis a legkonokabb előszelekcióval, uniformizálással törekszenek nagyon sokan. Ha megtanuljuk értékként kezelni diákjaink alkotó sokszínűségét, készen állunk-e arra is, hogy további szövetségeseket gyűjtsünk?

Tudjuk-e szeretni a potenciális szövetségeseinket? Az „egyre kevésbé tanítható diákokat”, az „elfogult és arrogáns szülőket”, a „dilettáns önkormányzati embereket”, a „kontraszelektált igazgatókat”, az iskoláról „életidegen módon polemizáló értelmiségieket”, a „lekicsinylő vállalkozókat”? Válhatnak-e a szemünkben nálunk egyre több dologhoz jobban értő diákjainkká, a sikerünkben leginkább érdekelt, a maguk módján a legjobbat akaró szülőkké, az iskola értelméről, értékéről meggyőzhető fenntartókká, az intézmény egészéért kínokat vállaló vezetőkké, a jövő nemzedékekért aggódó gondolkodókká?

Persze nem úgy, hogy majd ők megváltoznak, nem is úgy, hogy megpróbáljuk becsapni magunkat, hanem, hogy tartósan hiszünk abban, hogy kölcsönös gesztusokat követően megtalálhatjuk közös erőfeszítéseink értelmét, a mindannyiunk által respektálható célokat és értékeket.

A mindennapi együttműködéshez szükséges bizalom (amelynek hiányát nap, mint nap szenvedjük) részben másoktól átvett, részben tapasztalások sokaságából levont saját következtetés. A bizalom növeléséhez sokak tartós erőfeszítésére van szükség. Megéri? Az, hogy kevés társat látunk ehhez a küzdelemhez, kell-e, hogy elbizonytalanítson bennünket?

A VII. Nevelésügyi kongresszus zárókötetében a közoktatás egyes szintjei, résztvevői között szükséges partneri viszonyért és a bizalom kialakításáért csaknem valamennyi szekció szót emelt.

Az eltelt három év társadalmi, gazdasági krízisei nem javították az együttműködés feltételeit. Az elbizonytalanodás, a talpon maradásért folytatott küzdelem mindennapos élmény.

Vitaindítónkban azok közül a sajátos érdekek közül vázolunk fel néhányat, amelyek az egyes szereplők együttműködését nehezítik.

Akarják-e, képesek-e a közoktatás szereplői megérteni a partnereik szempontjait? Megtehetik-e, hogy ne foglalkozzanak vele?

„ A település naturális mutatói csökkentek, a költségvetési hiány megközelíti a 200 millió forintot” (részlet egy oktatási koncepció vitájából). „Ha összeütnek két fedőt az önkoriban, akkor a néptánccsoportnak rögtön ott kell ugrálnia” (városi művészeti iskola igazgatója). A fenntartó érdeke, hogy a sokszor legnagyobb tételt jelentő oktatási ágazat fenntartási költségeiből le tudjon faragni. Mennyibe kerül? Ez a legfőbb kérdése.  Fontos persze az is, hogy ne legyen botrány, a szülők ne keressék fel panaszokkal az illetékes hivatalt, a képviselőt, a polgármestert. Félre tudjuk tenni a sértettségünket annak érdekében, hogy közös pontokat találjunk? Ha kis lépésekben megismerjük egymás szempontjait, találhatunk feladatokat, amelyekben megismerhetjük a közös erőfeszítések értékét.

„Kis pénz, kis foci” (egy felsős tanár arról, hogy miért nem differenciál az óráján).

A tanár érdeke, hogy legyen gyerek az iskolában, és lehetőleg azokból legyen sok, akiknek a képességeik kiemelkedőek, a család együttműködő és problémamentes. Ha drasztikusan csökken a gyereklétszám, sok iskolának fel kell készülnie, hogy nyitottabbra tárja a kapuit, és a szakmai kihívások korábbinál szélesebb spektrumán álljon helyt. 

A pedagógusok saját értékrendje a nehéz helyzetekben hasznos kapaszkodó a helyes megoldás megtalálásához, de vajon mennyire lehet, szabad tartósan a saját koordináta rendszeren belül maradni? Ha nem közös világ teremtődik az osztályteremben, a tanulási helyzetekben, csak bebocsátást nyerhet a diák egy igényes, de számára idegen világba, elégedettek lehetünk?

Rengeteg munkát, időt jelent a megszokott formáktól való eltérés, a személyre szabott oktatás, a fejlesztési tervek közös elkészítése, a metodikai újítások meghonosítása. Miközben bizalmat, együttműködést várunk el a gyerekektől, a szülőktől, a fenntartótól, mi magunk mennyire vagyunk nyitottak a partnereink szempontjaira?

De ne menjünk ennyire messzire. A nevelőtestületekből sajnos gyakran hiányzik a kooperáció, vagy akár az egy osztályban tanítók együttműködése. Fontos-e, hogy a pedagógusok közösséget alkossanak? Lehet-e tisztességes együttműködés, összehangolt, jó minőségű munka akkor is, ha ez pusztán formális, technikai jellegű? Ha toporogva várják az értekezlet végét, ha valójában már csak magukban bíznak? Helyes-e a képzet, hogy az elkötelezett, hetenként éjszakába nyúló közös fejtörésekkel felvérteződő, „pörgő”, innovatív pedagógusközösségekben kevesebb a panasz, mint a kettőkor elnéptelenedő iskolákban?

„Szülőknek tilos a belépés” (felirat egy nagyvárosi iskola kapuján).

A szülők érdeke, hogy az iskola oldjon meg mindent. Minél előbb, minél több mindent tanítson meg. Használja a régi jól bevált módszereket, és persze tegye alkalmassá a gyerekeket a jövő kihívásaira. Nevelje a gyereket hiba nélkül, de ehhez ne várjon sokat a családtól. Sok pedagógus érzi úgy, hogy a szülők „nevelése” már végképp sok lenne ezért a pénzért. De biztos, hogy a szülők csak plusz gond? Nem lehet, hogy partneri viszony, türelmes párbeszéd, felismert közös érdekek esetén sokat segíthetnénk egymásnak? Vagy ez csak a szülőn múlik?  Szoktunk-e kérdezni is szülői értekezleten, vagy csak feladatokat, menetrendet hirdetünk, értékelünk?

A csökkenő gyereklétszám miatt megnőtt a szülők számára az iskolák közötti válogatás lehetősége. Persze nem minden szülő számára. Az iskola „gyerekválogató” mechanizmusa a jó családi körülmények közül érkező, problémamentes gyerekeknek kedvez.

Sok intézmény felkészült már, hogy elsődleges szocializációs feladatokat is ellásson, de mások kétségbeesetten kapálóznak ez ellen. Van értelme kitérni a felelősség elől azzal, hogy ez már végképp a család feladata lett volna? Bár a szülők a legjobb szövetségeseink az iskolabezárások vagy igazgatói pályázatok idején, de lehetőleg ne nehezítsék problémáikkal, „önös” szempontjaikkal az iskola működését.

A partnerség igénye, ha a gyerekek érdekeiről van szó, nehezen utasítható el, de mi a helyzet a diákjainkkal való partneri munkakapcsolattal. Kezdetben elég a biztató szó:

„Mert ha azt kérdezik tőlem, szeretek-e iskolába járni, akkor nem tudom, hogy mit feleljek, mert ha megdicsér a tanító néni, akkor szeretek, de ha nem dicsér meg, hanem rám szól, akkor nem.” (Janikovszky Éva: Felelj szépen, ha kérdeznek)

Mikor érett meg az idő a pedagógus és a tanuló partnerségére? Hova vezetett a skandináv országok tegeződős gyakorlata?  Sok szó esik arról, hogyan állítható vissza a pedagógus tekintélye. Még azt sem szoktuk tisztázni, hogy tekintély alatt a formálisan birtokolt eszközökből (büntetés, jutalmazás) levezethető „hatósági” természetű vagy a közösség számára biztonságot, érdekes és eredményre vezető munkát szervező ember szerethető tekintélyét értjük.

A partneri helyzet kockázatai, vagy az általa teremtődő lehetőségek nagyobbak? A felelős magaratás vezethet el a partneri viszonyhoz, vagy éppen fordítva, a partneri viszony segít megismerni a felelősségvállalást? Számos magyar közoktatási intézmény kísérletezik pl. a tanulószervezeti modell bevezetésével. Ezekben az iskolákban a diák is tudásforrás, a tanár a tudáscserére kész diákok partneri közösségének szervezője, a tudás közös feltárásának, megosztásának és használatának segítője. Stratégiai szerepben van, de a közösség tagjaként, vezetői szerepét megosztva dolgozik, és nem szégyelli, hogy ebben a munkaformában ő maga is folyamatosan tanul.

Lehet-e jobb az iskola, mint a társadalom, amiben működik? Kompenzálhat-e valamit a társadalom nyomorúságából az iskola? Hosszú távon bizonyosan, de mi történjen a jelen zavarodottságaival?

„Sokszor vágytam arra, hogy valami nagy színes burok vagy ernyő védje meg az iskolát, hogy az a rengeteg mocsok, értéktelenség, a társadalom erkölcsi válsága ne juthasson el a tanulóinkhoz.” (részlet egy iskolaigazgató tanévzáró beszédéből)

Mindezek ellenére, és éppen ezért, az iskolának kiemelt feladata a világ dolgaira való reflexió. Ahhoz, hogy a jövő partnerségre képes nemzedékei kerüljenek ki az iskolákból, a fiataloknak felmenőiknél is jobban képessé kell válniuk arra, hogy értelmezzék a körülöttük zajló folyamatokat. Ha megismerik és jobban megértik, mi miért történik, vagy hogyan történhetne másként, a közös erőfeszítések is jobban „adják majd magukat”. A társas kontextusban jelen lévő „külső” világra vonatkozó tudás a külvilágra való szocializáció eszköze is egyben. A szélesre nyitott kontextusnak és együttműködésnek van valódi alternatívája? Miért választanak mégis olyan sokan magányos és elzárkózó stratégiát?

Nem csak az a baj, ha a gyerek 10 évesen a Való Világ mesterségesen közönséges világát érdekesnek találja, hanem az is, hogy mindaz, amit lát, reflektálatlanul marad. Mit tehet a pedagógus? Nézze a nézhetetlent, hallgasson techno zenét, olvassa a Harry Pottert, facebook-ozzon, bújja az internetet? Vagy veszélyes résre nyitni az ajtót az ifjúság világa és a klasszikus tantárgyak világa között? Segíthet-e az iskola társadalmi beágyazottságán, az oktatást támogató egyetértés és partnerség megteremtésében, ha az iskola nyitottabbá válik a XXI. század valóságára, kérdésfelvetéseire. Pozitív, közös cselekvésre ösztönző válaszokra van szükség. Annak minden kockázatával együtt.

Ebben a legnagyobb erőt mi magunk jelenthetjük, a példamutatásunkkal, a stílusunkkal, egymással és a közoktatás szereplőivel való bátor és konstruktív párbeszédünkkel. Ez utóbbihoz elengedhetetlen, hogy saját szempontjaink mellett másokéra is nyitottan tekintsünk.

Vitaindítónkban erre tettünk kísérletet, a közös gondolkodáshoz a partneri viszonyt mi biztosítjuk!