A gyermek

Dászkál Istvánné – Perjés István

Vitaindító a „Gyermek” szekció munkájához

A VII. Nevelésügyi Kongresszus küldetését – a hagyományokat is követve – a felnövekvő gyermekek iránti felelősség hatotta át. A gyermekekkel kapcsolatos reflexiók, problémafelvetések, javaslatok az ajánlásokban artikulálódtak.

A szekció keretében kialakuló párbeszédben arra keressük a választ, hogy 2008-tól miben s mennyit tudtunk előre lépni az ajánlások megvalósulásában, illetve a felmerülő problémák megoldására milyen változtatásokra van szükség.

Hogyan s milyen irányban változott a gyermekekről, az ifjú generációkról alkotott képünk, a velük szemben támasztott elvárásaink, milyen lehetőségeink vannak az őket támogató intézményi világ további fejlesztéséhez, s milyen újabb nevelési, intézményi és társadalmi dilemmákkal kell számot vetnünk. Milyen szinten van a megegyezés kultúrája, a kölcsönösségen alapuló problémamegoldás a nevelési színtereken? A felnőttek által szervezett és működtetett társadalom mennyire szolgálja valóságosan a gyermekek érdekeit? Megállapítható-e, hogy kinél milyen szinten van a gyermeknevelésért érzett tényleges, akár számonkérhető felelősség, pl. az intézményfenntartónál, az oktatáspolitikusoknál, a szülőknél, a pedagógusoknál? A felsorolt szereplők mellett mennyire írja át a képet a média, a kibertér a gyermekekre gyakorolt hatásegyüttesben? Milyen a család és az intézmények közti kapcsolat? Milyen a nevelőpartneri viszony a szülő és a pedagógus közt?

Annak a fiatal generációnak a jellemzői, amelynek a neveléséről az iskoláknak ma és a jövőben kell gondoskodniuk, óriási mértékben eltérnek azoknak a generációknak a jellemzőitől, akik a mögöttünk lévő évtizedekben jártak óvodába és iskolába. Az autonómia és a személyes szuverenitás nagyobb mértékét igénylik, erősebben jellemzi őket az individualizmus, a jövővel kapcsolatos elvárásaikat nagyobb mértékben befolyásolja a bizonytalanság tudata, a hiteles dialógus hiányára hajlamosak apátiával vagy elfordulással reagálni, közösségi aktivitásba nehezebben bevonhatók. Ugyanakkor mindezek differenciált módon jelennek meg a fiatalság körében, ami leképezi a felnőtt társadalom differenciáltságát és megosztottságát, legyen szó akár jövedelmi helyzetről, akár világnézeti elkötelezettségekről. A gyermekek jelentős hányada, különösen azok, akik többszörösen hátrányos szociális feltételek között élő családokba születtek, ma jóval nehezebb anyagi körülmények között él, mint korábban. A megszokott életszínvonal megőrzésére vagy javítására a szülők jelentős hányada csak akkor képes, ha a szűken rendelkezésre álló idő meghatározó hányadát jövedelemszerzésre fordítják, és ezt többek között a családi együttléttől, a gyermekekkel való foglalkozástól kell elvonniuk. A nevelőknek – nem utolsó sorban a felnőtt társadalom állapotából is következően – feloldhatatlan ellentmondások sokaságával kell szembenézniük, amire a választ esetenként a korábbi időszakokból ismert és megőrzött normák felé fordulással, esetenként új normák aktív megteremtésére való törekvéssel adják meg, de gyakran tehetetlenül – lemondással vagy sikertelen erőfeszítéseket téve – szemlélték a kialakult helyzetet. Hogyan osztható fel a szülő és a pedagógus mozgástere a gyermekek nevelése során? A jelen körülmények közt hol húzódik a családi és az intézményes nevelés határa?

A gyermekek és az ifjú generációk helyzetét felvázolva kérdések sokasága merült fel. Olyan kérdésekről van szó, mint amelyek például a családi kötelékek lazulásához, az ifjúsági szubkultúrákhoz, a különböző függőségek (drog, vallási szekták) kialakulásának növekvő kockázataihoz, az értékvesztéshez és megélhetési problémákhoz is köthető iskolai erőszak erősödéséhez, a média és a politikai kommunikáció növekvő szerepéhez vagy a fiatalok közötti intenzív digitális és mobil kommunikáció ma még kevéssé ismert hatásaihoz kapcsolhatóak.

Vajon a jövőben számíthatunk-e a normák és az értékek nagyobb stabilitására, vagy azzal kell-e számolnunk, hogy ezek folyamatosan fejlődnek, változnak, és az iskolai nevelésnek azt kell biztosítania, hogy a személyiség megőrizesse integritását egy állandóan változó környezetben? Hogyan védhetjük meg az egyént azoktól a kockázatoktól, amelyek az autonómiával szükségképpen együtt járó nagyobb magárahagyatottságból fakadnak, és hogyan készítsük fel az autonómiával járó nagyobb felelősségre? Milyen módon viszonyuljunk egy ilyen környezetben a hagyományos közösségi értékekhez, a valláshoz? Hogyan tudjuk tanulóinkat képessé tenni a spirituális értékek befogadására? Hogyan segíthetjük hozzá őket ahhoz, hogy személyiségükben dinamikus egyensúlyt tudjanak fenntartani egyfelől azon igényük között, hogy nyitottak maradjanak a világ racionálisan nem leírható és így nem értelmezhető dimenzióihoz, másfelől kifejlődjön, és tartósan megőrződjék bennük az értelem racionális módon követhető útjaihoz való ragaszkodás?

Szekciónkban tehát a fenti kérdésfelvetéseken túl az alábbi 2008-as ajánlásokat tartjuk leginkább megbeszélésre érdemesnek:

Helyre kell állítani a bizalmat a család és iskola között. Az intézményes nevelés és oktatás sikerességét a családdal való aktív kommunikáció garantálhatja. Meg kell teremteni az óvodákban és az iskolákban a megfelelő tereket, anyagi és személyi feltételeket a szülők intenzív partneri foglalkoztatásához. Támogatni kell az intézményi és a családi napközik szerepének megerősítését, megőrizve azok sajátos funkcióit. Arra kellene törekedni, hogy a beóvodázás pillanatától biztosított legyen a közoktatási rendszerben az egységes pedagógiai gondoskodás, hogy az egyes intézménytípusok a saját funkciójuknak megfelelő fejlesztő munkát végezzenek, ne pedig következő „fokozatra” készítsenek fel.

A fenti gondolatsor, a 2009-ben kiadott Óvodai nevelés országos alapprogramjában érvényesülni látszik, hiszen kimondja, hogy az óvoda közvetetten segíti az iskolai közösségbe történő beilleszkedéshez szükséges gyermeki személyiségvonások fejlődését, továbbá preferálja a családdal való együttműködést is. Mennyire érvényesül ez az elv ténylegesen a gyakorlatban?

Az oktatási rendszer minden szintjén törekedni kellene a jelenlegi igen tetemes esélykülönbségek csökkentésére. Érvényt kell szerezni annak, hogy a közoktatási törvényben meghatározott oktatási szolgáltatásokhoz mindenki hozzáférjen. A kistelepülések kisiskoláinak közösségformáló-, kultúraközvetítő szerepe miatt fontosnak tartjuk a megőrzésüket. Támogatjuk a befogadó iskolák kialakítását, fejlesztését, amely iskolák képesek megfelelni minden gyermek és fiatal egyéni nevelési szükségletének. Alakuljon ki a sajátos nevelési igényű, fogyatékos, megváltozott munkaképességű személyek élet-pályaépítését segítő, átfogó tevékenységrendszer, amely minden életkori szakaszban és élethelyzetben hozzá tudja segíteni a rászorulót a megfelelő nevelési, oktatási, képzési és foglalkoztatási lehetőségekhez.

Segíteni kell, hogy a közoktatási intézmények használói között nyílt kommunikáció, és ebből eredően igazi bizalom alakulhasson ki, mert ez az eredményes pedagógiai munka egyik alapfeltétele. A média foglalkozzon többet a követendő magatartásformákkal: így a másság elfogadásának pozitív példáival. Ebben, többek között, egy nemzeti szintű kommunikációs stratégia is támogatást jelenthet az oktatás, az iskola jövőjével kapcsolatos konszenzus kialakításának segítségével.

Az oktatási rendszerek kutatásának nagyobb súlyt kell adni. Szükségesnek tartjuk az oktatási rendszer szerkezeti problémáinak elemzését. Elengedhetetlennek véljük a mostani utólagos követési gyakorlat helyett, a társadalmi és szakmapolitikai megegyezésen alapuló, hosszú távú szerkezetpolitika kialakítását és következetes megvalósítását.

Dászkál Istvánné – Perjés István